Sajnálom... Még egy kicsit engedd, hogy a te neveddel aludjak.
Az elmúló napok közelebb hoztak minket egymáshoz.
Fájdalom örömmel versenyzik,
S tükröződik kezeinken.
Sírok, ha rád gondolok.
Az ott hulló szomorúságról jobb, ha nem tudok.
Nyugalmamban is a remegésre emlékeztem,
Mégis mit akarok látni e tétova álomban?
Kérlek, ne halványulj el!
Hadd halljam azt a parányi sóhajt!
Szívdobbanásaimmal együtt sírok...
Kérlek, gyere ide.
Ha a változatlan álmok folytatódnak is,
Ne hagyd, hogy abbamaradjanak.
Még ha nem is nevezhető boldogságnak,
Azok a fulladozó napok, feltépik bőröm.
Kérlek, ne halványulj el!
Hadd halljam azt a parányi sóhajt!
Szívdobbanásaimmal együtt sírok...
Kérlek, gyere ide.
Még ha a mentő kezek halványnak is tűnnek,
Elszigetelnek minden egyes másodpercben,
S hamuvá válnak, mielőtt elszakadna a kötél.
Kérlek, ne halványulj el!
Hallani akarom azt a kis sóhajt,
A gyengéd szívdobbanás erejével
Hagyd, hogy elérjenek az olvasott imák,
Szorítsd magadhoz a nevet, melyet nem tudok kimondani.
Az ujjaimon számolom, de a holnap nem tűnik el,
Süket fülekkel is hallottam a bölcső nyikorgó hangját...
A soha vissza nem térő tavaszon a vörös lótusz újra szirmot bont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése