Eltérő lépések hangját hallva, eső áztatja szívemet.
A fojtogató magány sarkát rózsák díszítik.
Merülj mélyebbre, s a lélegzet – üvegszobor-dallammá válik.
Ha megérinted ezt, darabjaira hullik, és sosem tér vissza hozzád.
Szeretlek, de ha mégsem találkozunk többé,
Ismerni fogom fájdalmad, s e sebzett kezet.
Könnyek folyama – üvegszobor-dallammá válik.
Tükörszilánkokban, még mindig viszontlátlak téged.
Ezért, ha jobban megnézed, nincs értelme elrejteni a sebzett lelket,
A meggyötört szív sem hervad, pedig már rég homály áztatja e szerelmet.
Ne hagyj magamra, hisz a jövő tele nevetéssel,
Amíg a hajnal be nem köszönt.
Az elmúlt napok emlékei, eskük sebe és a búcsú fájdalma,
Sétánkat kíséri, s terheli lelkünket.
Szeretlek, de ha mégsem találkozunk többé,
Ez a melegség, amit te adtál,
Meg akarlak ragadni erős kezeimmel.
E ragyogó nap sosem múlik el, mert szükség van rá a jövőben,
Oh, a végzetem, hogy szeretlek téged, s ezt magamba zárom, míg az emlékek el nem halványulnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése